A méhészkedés számunkra nem munka, inkább elhivatottság. Valószínűleg másképp nem is lehet jól űzni ezt a mesterséget, tehát másképp nem is érdemes. Munkák gyümölcse a kiváló minőségű méz, és az elégedett vásárló. Ezért teszünk meg mindent évről évre, hogy legyen mit letenni az asztalra. Az első tavaszi növények, amelyekről a méhek gyűjteni tudnak, és amire érdemes vándorolnunk, a fűz és a repce. A Dunakanyarban a folyót és mellékágait gyakran fűz-nyár ligeterdő kíséri, ami kedvező időjárás esetén már mézet, és virágport ad a méheknek. Szerencsés évben már innen vándorolunk tovább, az április végén sárgálló repcetáblákra. A repce kultúrnövény, olajos magjáért termesztik, de jellegzetes, gyorsan kristályosodó méze az egyik fő összetevője a vegyes virágméznek. Május első hetében az Alföldre szállítjuk a méheket, ahol az akác remekül érzi magát a homokos talajon, és általában jól is mézel. Itt gyűjtik össze a szorgos méhecskék a legtöbb akácmézet, ilyenkor vannak erejük teljében. Május második felében Nógrád megyébe vándorolunk velük, ahol a hűvösebb hegyek között később nyílnak az akácfürtök. Júniusban aztán háromfelé válunk, egy részükkel visszajövünk az Alföldre selyemfű mézért, a többi családot pedig a hegyekbe visszük hársra, és szelídgesztenyére. Júliusban ismét egyesítjük a méhészetet, az utolsó jelentős méhlegelőn, a napraforgón. Az év közben kipergetett mézet persze pótolni kell, a méhek nem indulhatnak megfelelő élelemtartalék nélkül a télnek, ezért augusztusban visszajövünk a Dunához, hogy a családok feltöltődjenek aranyvessző mézzel, és virágporral. Andó György és Andó Csaba